Történelem

A Rába és a Lugos-patak között magasodó Vasi Hegyháton alakult ki az Árpád-korban Szentmártonfalva.

1181-ben királyi adományként került a Gatal nemzetségű "Nagy" Gergely "Gregorius Magnus" tulajdonába a Lugos-mente, ide tartozott a mai Hegyhátszentmárton területe is. Ekkoriban épülhetett első temploma, melynek védőszentjéről, Szent Mártonról nevezték el a falut.

„Zenthmarton” alakban történő első írásos említése egy 1388-ból származó, a vasvári káptalan által írt oklevélben található.

A környék egykori településeinek története összefonódik egy hajdani család történetével. A 14. század első felében a Surányból származó Ajakas Miklós a házassága révén került a hegyháti nemesek közé. 1355-re birtokosa lett Ivánc, Viszák településeknek és a Lugos-patak völgyének. Első udvarháza nevéből felvette az Ivánczy előnevet, népes családot alapított.

Az Ivánczy család a köznemesség vagyonosabb középrétegéhez tartozott. A 15. században már Lak, Himfalva, Miske, a két Lugos, Vásárhely, Németfalu és Szentmártonfalva is a birtokukhoz tartozott.

1417-ből származó adat tanúsítja, hogy az Ivánczy családnak a Rába magaspartján reneszánsz stílusban épült nemesi kúriája állt. A feljegyzés szerint Ivánczy Gergely szentmártoni udvarházára rátörtek Maráci Miklós fegyveres szolgái, az egyik jobbágyot súlyosan bántalmazták, egy Lugoson lakót pedig nyíllal halálra sebeztek.

Gergely fia: Mihály „szentmártoninak" nevezte magát egy körmendi perben, ahol homo regiusként (a király kiküldöttje) járt el. Még fiatal korában, 1431-ben, Luxemburgi Zsigmond királytól címeres levelet kapott, akárcsak rokonai, a Dobri és Fernekági családok.

Néhány Ivánczy-t alispánként említenek egykori oklevelek.

1442-ből a Pádua egyetemén tanuló Ivánczy Istvánról találtak feljegyzést, aki egyházi pályára lépett.

A 16. század elejére tehető a szentmártoni várkastély nagyobb mérvű átalakítása. Az építési és egyben erődítési munkálatokhoz az ivánci erdő faanyagát használták fel. Egy 1552. évi tanúkihallgatási jegyzőkönyvben néhai Ivánczy Mihályt nevezik meg az új kastély építtetőjeként.

1528-ban a kastély majdnem leégett egy éveken át tartó viszály miatt. A környék két főúri családja, a Nádasdyak és az Ivánczyak között ellenségeskedés támadt. Egy fennmaradt történet szerint Nádasdy Márton szolgái és jobbágyai égő lándzsákkal törtek rá Ivánczy Péter, és féltestvére, János szentmártoni kastélyára, azt el akarták foglalni. Péter és János emberei azonban a lángokat megfékezték, és a tűz okozta károkat helyreállították.

1548-1561 között Ivánczy Péter volt Vas megye alispánja. Ebben az időben élte a kastély a fénykorát, amit az előkerült régészeti leletek is tanúsítanak. Az alispán Nádasdy Tamás bizalmasa volt. Szentmártoni kastélyában gyűjtötte be a rovásadót, a tömlöcében haramiákat, marhatolvajokat és török rabokat is tartott fogva. Katonaként is hűen szolgálta hazáját. Részt vett a babócsai csatában, amely Szigetvár sikeres felmentésére irányult 1556-ban. A szentmártoni kastélyban keltezett levelei alapján lelkiismeretes, de mogorva természetű alispán képe körvonalazódik ki előttünk. Sok ellenséget szerzett magának, hűtlen kezeléssel gyanúsították meg a császárnál. Nem maradt lehetősége, hogy tisztázza magát. Nem érhette meg leányának a szentmártoni kastélyban tervezett menyegzőjét sem, mert 1561-ben ismeretlen betegségben hirtelen elhunyt.

Ivánczy Péter fia, Lukács szintén kiváló katona hírében állt. Sosem derült ki, hogy 1576-ban miért gyújtatta fel a szentmártoni kastély fele részét, amely nagynénjét, Ivánczy Erzsébetet illette. Ekkor már a Hegyháton is megjelentek a törökök hódoltató előőrsei.

1582-ben török adót fizettek az Ivánczy-falvak is. 1585-ben Ivánczy Lukács a pestis elől bujdosva menekült, Sopronban telepedett le.

1588-ban a törökök földig rombolták egész Nagyrákost, Viszákot, Lugost, Miskét, Németfalut és Szentmártont.

Egy 1594 körül készített felmérésben már nincs említve a szentmártoni kastély.

Az Ivánczy család férfiága 1650-ben kihalt.

A várkastély, amely a domb tetején magasodott és a középkori templom, amely a mai temető helyén lehetett, elpusztult. A maradványokat a környékbeliek elhordták, de árkai, sáncai még ma is felismerhetőek.

A szentmártoniak között szájról szájra öröklődnek az egykori mondák a Piros-árokban lemészárolt török katonákról, melyek vére pirosra festette a domboldalt, illetve egy korabeli alagútrendszerről, amely Németújvárig húzódott a föld alatt.

1685-től a kastélydombtól délre eső területen szerveződött újra a mai Hegyhátszentmárton. Az egykori környékbeli falvak viszont elnéptelenedtek, a ma is használatos elnevezések őrzik az emléküket: Antal-liget, Lugosi-rét, Németfalu, Vásárhely.